2018.03.17. 19:20:04 (90)
Semmi sem az aminek latszik....erted?...Erted
  2018.03.06. 23:19:34 (89)
Az öröm abból ered, hogy valaki meg tudja látni azt, ami szép és jó az életben.
Móricz Zsigmond
  2018.02.20. 17:02:11 (88)
Több jó ember él a világon, mint rossz, csakhogy a rosszak túl nagy zajt csapnak.
Lina Morgan
  2018.02.14. 02:19:09 (87)
A lelki béke abból származik, ha megértjük és elfogadjuk, hogy kevesen látják pont olyannak a világot, mint amilyennek mi.
Andrew Matthews
  2018.01.21. 14:49:03 (86)
A Dalai Láma, mikor arról kérdezték, hogy mi az, ami leginkább meglepi az emberiséggel kapcsolatban, ezt válaszolta: „Az ember. Mert feláldozza az egészségét, hogy pénzt keressen. Aztán feláldozza a pénzét, hogy visszaszerezze az egészségét. És mivel olyan izgatott a jövőjével kapcsolatban, hogy elfelejti élvezni a jelent, az eredmény az, hogy nem él sem a jelenben, sem a jövőben. Úgy él, mintha soha nem halna meg, és úgy hal meg, hogy soha nem is élt igazán.”
  2017.12.24. 20:17:09 (85)
Steiner Kristóf
Tegnap, 11:55 ·

Levél édes barátomhoz, a karácsonyhoz.

Nem emlékszem, mikor találkoztunk először. Nem azért, mert nem volt fontos pillanat, hanem mert még egészen kicsi baba voltam. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy mire hároméves lettem, már jobban vártalak, mint a születésnapomat, vagy azt, hogy elkészüljön a kedvenc ételem, a mákos guba. Még annál is jobban vártalak, mint a papát, amikor az éjszaka közepén hazatért valamelyik külföldi útjáról - pedig őt aztán tényleg nagyon vártam.

Amikor pedig megérkeztél, nem akartalak elengedni soha többé. Ám hiába toporzékoltam, nem tarthattalak vissza. Senki sem tarthat vissza. Ez vagy te. Várunk rád heteken, hónapokon át, aztán néhány napra velünk maradsz, mindent aranyba-ezüstbe burkolsz, mindent fénnyel és csillámmal, csengőszóval és melegséggel árasztasz el... aztán továbbállsz. Semmi sem marad utánad, csak egy fenyőfa, amelynek ágai napról napra mélyebbre ereszkednek, és néhány fénykép, amelyeken csillogószemmel bontogatjuk az ajándékainkat.

Később, ahogy felnőttem, megváltoztak a látogatásaid. Még mindig mosolyt csaltál az arcokra. Még mindig vártalak, ahogy kicsi gyerekként. De az emberek kinevettek, ha arról beszéltem, mennyire szeretlek. Beszélni kezdtek a hátad mögött, én pedig pedig nem tudtam többé, mit gondoljak rólad. Volt, aki azzal vádolt, hogy csupán azért érkezel hozzánk, mert veled az áruházak még több pénzt kaszálhatnak, volt, aki szerint giccses és felesleges vagy, és olyan is volt, aki azt mondta: akárhányszor betoppansz, összeugrasztod a családot. Azt is pletykálták rólad, hogy csak akkor láthatlak vendégül, ha egy bizonyos Istenhez, egy bizonyos szentélyben, csakis egy bizonyos módon imádkozom - másként nincs jogom hozzád.

Bevallom, egy időben szkeptikus lettem veled kapcsolatban. Előfordult, hogy még önmagamnak is letagadtam, mennyire hiányzol. Aztán történt valami. Valaki, aki mindkettőnknek fontos volt, elbúcsúzott ettől a világtól. A Mama, az édesanyám, aki már ősz kellős közepén készülni kezdett az érkezésedre. Aki megtanított rá, hogyan kell fürtös loknikat varázsolni a szalagokra az ajándékdobozok tetején, aki december elején hósprével fújta fel az ablakunkra: "Boldog ünnepeket!", és aki hajnali háromkor is felkeltett az ágyból, ha havazni kezdett, hogy aztán együtt nézhessük az ablakból az utcalámpa narancssárga fényében keringőző pelyheket. És ami igazán fájt: Mama úgy ment el, hogy nem találkozhattatok még egyszer, utoljára.

Emlékszem, az egyik utolsó dolog, amit a fülébe súgtam, azt volt: "Nemsokára lesz fűszeres lila káposzta a svéd shopban! És újra adják majd a tévében az Elfújta a szelet, és a Mary Poppinst. És sütnünk kell Janka nagymama-féle sós perecet is. Még nem alhatsz el!" De ő elment, és - veled ellentétben - soha többé nem jött vissza. Te meg én, először életünkben kettesben maradtunk. És én tudtam, hogy az én felelősségem, hogy rendbe rakjam, ami kettőnk közt történt. Végre megértettem, milyen nagyon fontos vagy nekem. Megértettem, hogy sosem a vásárlásról, vallásról, még csak nem is nosztalgiáról, vagy az ajándékokról szóltál. Azért jöttél, hogy ünnepeljünk. Hogy ünnepeljük mindazt, amink van. És azért mentél el olyan gyorsan, hogy emlékeztess minket: ezen a világon minden mulandó, csupán egy valami állandó, és örök, és megingathatatlan, ez pedig a szeretet.

És ahogy megértettem mindezt, megfogtam a kezed, és magammal vittelek. Úgy döntöttem, mindenkinek megmutatom, ki vagy valójában, és nem hagyom, hogy bárki, vagy bármi elválasszon tőlem. Elhatároztam, hogy zuhogjon az eső, szitáljon a köd, vagy ezer ágra ragyogjon a nap,amíg csak világ a világ, én is felfújom az ablakomra a hósprével - legyek Londonban, Budapesten, vagy Tel Avivban - "Boldog ünnepeket!", ahogy a Mama tette. Még most is épp olyan gyorsan állsz tovább, ahogy gyerekkoromban - megcsillannak fahéjillatú arany szárnyaid, megolvasztod a szíveket, aztán tovább állsz. Valami viszont megváltozott. Már nem csak kókadt fenyőágakat és megfakult fényképeket hagysz hátra magad után, ha nem egy ígéretet is. Egy ígéretet, hogy - ha egy éven át nem látlak is -sohasem tűnsz el igazán.

Reményt, inspirációt, kitartást adsz azokban a pillanatokban, amikor nincs kihez fordulnom, amikor valami, valaki, akárki meg akar ingatni a hitemben. És ami még ennél is fontosabb: segítesz abban, hogy én is hitet adjak azoknak, akiket szeretek. Azoknak, akiknek nem adatott meg, hogy megismerjenek téged, amíg be nem mutattalak nekik. Mert én mindenkinek megmutatom, ki vagy te. Zsidónak, muszlimnak, hitetlennek, melegnek, idősnek és újszülöttnek, kiskutyának, kiscicának. Ha pedig egyszer betoppansz valakihez, az - akárcsak én, immáron harmincöt éve esztendőről esztendőre - örökké visszavár. Köszönöm, hogy segítettél átadni másoknak is a titkot: hogyan kell igazán ünnepelni. Hogy mit kell ünnepelni. És hogy miért kell ünnepelni.

Köszönöm, hogy három és fél évtizeden át, annyi közös kaland, fájdalom, öröm, élmény, veszteség és áldás után sohasem hagytál cserben, igaz barátom, szépséges, csodálatos, varázslatos Karácsony. Fényességes ünnepet!
  2017.11.09. 09:59:13 (84)
Vannak boldog könnyek, fájó mosolyok, mindig lesznek szerelmek, míg a föld forog. Az élet szép, de élni tudni kell, az élet egy harc és benne győzni kell!
Anatole France
  2017.11.04. 12:22:31 (83)
"A gyász nem múlik el. Nem múlik el, csak körbenövi az élet. Először még nincs más, csak a veszteség. Minden pillanatban. Élesen, kímélet nélkül szakít szét testet és lelket. Meg kell bolondulni, bele kell pusztulni a fájdalomba. Úgy érezzük nincs tovább. Ekkora hiánnyal, ekkora űrrel nem lehet tovább élni. Aztán az élet mégiscsak megy tovább. Makacsan halad, pereg az idő. Egyszer csak eljön a pillanat –ez csak később, visszatekintve válik világossá- amikor már nem fáj megállás nélkül. Kezdenek lélegzetvételnyi szünetek lenni a kín addig megállíthatatlannak hitt hömpölygésében. Percek, amikor lehet másra is figyelni. Szusszanásnyi kis szigetek. Aztán ezekből egyre több lesz. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy reggelente, álom és ébrenlét határát már nem a jeges felismerés töri át, hogy nincs többé. Aztán, néha már mosolyogni is tudunk, amikor eszünkbe jut: „Hm, emlékszem milyen vicces volt, amikor....!” Az emlékek már nem fájdalmat hoznak, hanem hálát, hogy ő volt. Idővel lesz új öröm, lesz új lendület. Lesznek tervek, és új vágyak is. Lesz béke és elengedés, de a gyász marad, nem csökken. Az élet nő meg körülötte." (Orvos-Tóth Noémi)
  2017.11.01. 15:36:01 (82)
Nagyon szép ,és mennyi igazság rejlik benne.
  2017.10.31. 21:44:33 (81)
Aranyosi Ervin: Halottaknak napján

Halottaknak napján, gondolkozz el, kérlek!
Mennyire fontosak azok, akik élnek?
Milyen gyakran gondolsz rájuk szeretettel?
Jelenthet-e annyit, mint ki régen ment el?

Ilyenkor az ember temetőbe jár ki,
Elmúlt szeretteit véli megtalálni.
Közben annyin élnek magányosan, távol,
kire nem jut idő, kit a szív nem ápol.
Pedig a halottak a szívünkben élnek.
A hétköznapokba bőven beleférnek.
M'ért nincs az élőkért ugyanilyen ünnep,
ami lángra gyújtja apró mécsesünket.

Aki elment, jól van, csak egy más világon,
s nem tud örvendezni levágott virágon.
Földdé porladt testet látogatsz a sírnál.
Élőkért tehetnél, ahelyett, hogy sírnál!
Oly sok a magányos, kinek nem jut semmi.
Ki örülni tudna, ha tudnák szeretni.
Ám ezt meg se látod - tudod – attól félek.
Megbékélni kéne, s nem visz rá a lélek.

Vársz, amíg késő lesz, mikor már nem bánthat,
akkor száll szívedre, majd a gyász, a bánat.
S jön halottak napja, s mész a temetőbe,
bocsánatot kérni, s elbúcsúzni tőle…
  2017.05.27. 09:59:00 (80)
A szeretet másik neve: idő

A padlás félhomályában a magas, hajlott hátú öregember még jobban meggörnyedve igyekezett odajutni a felhalmozott dobozokhoz az egyik padlásablak mellett. A pókhálókat félresöpörve leemelte a felső dobozt, s a fény felé tartva egyik fényképalbumot a másik után szedegette ki belőle. Valaha csillogó, most már megfakult tekintete vágyakozva várta, hogy meglássa azt, akiért feljött ide.

Úgy indult az egész, hogy emlékeiből előbukkant élete nagy szerelme, s tudta, hogy ezekben az albumokban találhat fényképet róla. Csendben, türelmesen lapozgatott, s pár pillanat múlva már el is süllyedt az emlékek tengerében. Világának forgása nem állt meg felesége elvesztésével, de a múlt emléke sokkal élőbb volt lelkében, mint a jelen magányossága. Ahogy félretette az egyik poros albumot, előkerült valami, ami rég felnőtt fia gyermekkori naplójának tűnt. Nem emlékezett, hogy valaha is járt volna a kezében, vagy hogy tudomása lett volna arról, hogy kisfia naplót vezet. „Minek őrizgette Elisabeth mindig a gyerekek régi lomjait?” morfondírozott, ősz fejét csóválva.

Felnyitva a megsárgult lapokat, egy rövid mondatra esett a tekintete, ami önkéntelen mosolyra késztette. A szeme csillogása is visszatért egy percre, ahogy a szívét megérintő kedves szavakat olvasta. Hallotta a kisfiú hangját, aki túl gyorsan nőtt fel ugyanebben a házban, és akinek a hangja az évek során teljesen elhalkult az emlékezetében. A padlás teljes csöndje és a tiszta lelkű hét éves kisfiú szavainak varázsa élete egy elfeledett korszakába repítette vissza az öregembert.

Újra belenyúlt a dobozba, és ugyanarra az évre szóló saját régi üzleti naplóját vette ki belőle. Leült egy ócska asztal mellé az ablak alá, és egymás mellé tette a két naplót Az övé bőrkötésű volt, a neve aranyozott betűkkel belevésve. A fiáé gyűrött, kopott volt, alig látszott már rajta a Jimmy felirat. Öreg ujjaival végigsimított a betűkön, mintha újra tisztán láthatóvá akarná tenni az idő és a használat során megkopott nevet.
Kinyitotta saját naplóját, s tekintete egy mondatra esett, ami egyedül állt egyik lapon. Feltűnt, mert a többi napok tele voltak bejegyzésekkel. Önnön gondos keze írásával ezek a szavak álltak az oldalon:

„Az egész napot elvesztegettem Jimmyvel való horgászatra. Nem fogtunk semmit.”

Nagyot sóhajtott, majd remegő kézzel megkereste Jimmy naplójában ugyanazt a napot, június 4-ét. Erősen megnyomott, még tétova, nagy betűkkel ez volt odaírva:

„Apával horgászni voltunk. Életem legszebb napja.”

Lance Wubbles
  2017.04.30. 00:15:48 (79)
"Nem szabad kategóriák szerint megítélni, ki a felebarátom és ki nem az. Legyél annak a fivérednek vagy nővérednek a felebarátja, akit nehézségben látsz."

Ferenc pápa
  2017.04.29. 21:44:05 (78)
"Ahogy egyre idősebb leszel, megtanulod, hogy két kezed van: az egyik, hogy magadon segíts, a másik pedig azért, hogy másokon."

Audrey Hepburn
  2017.02.22. 06:08:05 (77)
"Tartsd melegen szívedet, ez az egyetlen eszköz arra, hogy ne idegenedjünk el egymástól, még ha véleményünk el is tér."
Ita Wegman
  2017.02.15. 14:03:47 (76)
"Aki harcol, veszíthet. Aki nem harcol, már vesztett is."
Bertolt Bercht
  2017.02.15. 14:01:36 (75)
"Mindent megbocsájtok, amit megértek."
Görög László
  2017.02.15. 13:01:19 (74)
Minél több szeretet és jóság sugárzik belőled, annál több áramlik vissza...
(Freud)
  2017.02.15. 10:43:58 (73)
Ha utálsz valakit, az győzedelmeskedett feletted.
Confucius
  2017.01.16. 10:32:38 (72)
Kidugta szépséges fejét a hóvirág
Majd borzongva visszabújt.. tovább:
Védett vagyok-el nem fagyhatok
suttogta, majd kicsinyeit betakarta, s
mesélt langy tavaszról, békéről
boldogságról megújulásról. (Mirl C.)
  2017.01.14. 09:14:05 (71)
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

József Attila: Tél
1922. november 12.